Az adakozás Isten terve
Az adakozás Isten terve – egy misszionárius válasza „Az Egyház egy jó üzlet” című felvetésre
Horváth Istvánt, az OM Magyarország 1) (ami egy nemzetközi és felekezetközi missziós szervezet) munkatársát és a Magyar Evangéliumi Szövetség (Aliansz) Sáfárság Munkacsoportjának tagját arra kértem, hogy segítsen megválaszolni azt a kétkedők által hangoztatott felvetést, miszerint a vallás csupán egy jó üzlet egyeseknek, az egyházak pedig a nyereségszerzésről szólnak.
A válaszadó bevezetőjében az adakozás tisztaságáról, igaz voltáról, rendeltetéséről beszélt.
H.I.: Nézzük meg, hogy mi Isten terve az adományozással. Isten a világ teremtője. A Teremtő ad, létrehoz, meghatározza a körülményeket és alapvetően biztosítja számunkra mindazt, ami az élethez szükséges. Mi emberek Ádámban azt a feladatot kaptuk, hogy őrizzük és gondozzuk a Földet, uralkodjunk a természeten. Tisztázzuk: ez az uralkodás gondoskodást, őrködést, fenntartást jelent; felelősek vagyunk. Isten kiválasztotta Ábrahámot, benne egy népet, és gondoskodott az istentisztelet fenntartásáról. Fontos, hogy minden törzs kapott földeket a városok lakosságának fenntartására, kivéve a levitákat. A tizenkét törzs között a léviták törzse lett az Úré; azaz a lévitáknak papi szolgálatuk volt. Minden törzs kapott földeket a városok lakosságának fenntartására, kivéve a levitákat. Amikor elfoglalták Kánaánt, akkor a lévitáknak nem adott gazdasági forrásokat, saját földterületet, hanem a többi törzsnek megparancsolta, hogy tartsák el őket, adjanak tizedet a papság eltartására. Ebből a tizedből a léviták is adtak tizedet. (Lásd Mózes 4. könyvének 4. fejezetét.) Isten az Ószövetségben ily módon gondoskodott a papi szolgálatot végzők fenntartásáról, ez az Ószövetség gazdasági rendszerének része volt. Ugyanígy ma is, egy gyülekezetnek vannak fenntartási költségei, és jó, ha a hívek adják össze.
Ezután lelki síkra fordította a figyelmét a válaszadó: a megelégedettségről és Istenre ráhagyatkozásról szólt.
H.I.: Lelkületileg fontos: amikor Isten a mannát adta, azt mondta, hogy hat napon át gyűjtsék és lesz elég a hetedik napra is. Az ember hozzáállásától azt várta, hogy ne legyen önző. A megelégedettség fontos, akárcsak az Istenbe vetett bizalom. Az Újszövetségben Jézus földi 33 évéből 30 évig munkásember volt, ácsként dolgozott. Isten megbecsüli a munkát. Ugyanakkor a három évben, amikor Jézus, mint vándortanító járta Izrael falvait, akkor voltak asszonyok, akik vagyonukból szolgáltak neki. Ott is volt ráhagyatkozás, és Isten betöltötte a szükségleteiket. Jézus a saját érdekében soha nem tett csodát, nem változtatta a köveket kenyérré.
Úgy gondolom, hogy a válaszában Horváth István nagyon fontos dologra célzott. Isten, a világmindenség Uraként megtehetné, hogy az övéinek mindig alászáll a kenyér és a fűtésköltség fedezete, akárcsak a manna az ószövetség egy adott pontján. De mégsem így rendezte ezt az életet. Az ember kiteljesedéséhez nem ez az út vezet.
H.I.: Amikor az apostolok missziói útra mentek, és gyülekezetek alakultak Jeruzsálemben, akkor a gyülekezet tagjai eladták mindenüket. Itt egy eszkatológiai félreértésről lehetett szó, hiszen azt hitték, hogy Jézus hamarosan visszajön, de valójában eltértek attól, hogy termelő életet éljenek. Jött az éhezés, nehéz évek és gyűjtést kellett szervezni. Sokan küldtek adományokat a szükségek betöltésére. Itt nem a gyülekezet számára beadott tizedről van szó, hanem a szegények szükségének betöltéséről, ez egy gyűjtés volt adakozás révén.
A hit-történeti áttekintést folytatva Horváth István rámutatott, hogy az állami forrásokra támaszkodás veszélyeket is rejthet magában és érintette az adakozás hazai (és posztkommunista országokra jellemző) nehézségeit.
H.I.: Az idők változtak, és Kr. után 313-ban Nagy Konstantin a milánói rendeletben megszüntette a keresztény-üldözést. 380-ra államvallás lett a kereszténység, és egyre inkább érdek lett kereszténnyé válni. Volt idő, hogy aki bemerítkezett, az kapott némi ezüstpénzt és két öltözet fehér ruhát. Sokan szívből tértek meg, mások a körülmények hatására.
Az lenne a tiszta sor, ha a hívők tudnák eltartani a gyülekezeteket, de ez nincs így. Ennek egyik oka, hogy a kommunista érában támadták a kereszténységet és meggyengült. Másrészt megszoktuk, hogy nyugati egyházak támogattak. Hozzászoktunk ahhoz, hogy nem nekünk kell adni, mert mi kapunk. Egyes elismert egyházak (a jelenben, Magyarországon is) állami támogatást, bérkiegészítést kaphatnak. Az Egyháznak vannak sajátos társadalmi feladatai, melyeket egy megállapodás keretében ellát, erre kap állami forrásokat.
Horváth István ezt követően mindenki számára érvényes alapelvekről kezdett beszélni, melyből következik, hogy az Isten országát építő adakozás a hívők nagy lehetősége és egyben boldog kötelessége.
H. I.: Jó esetben az adás-kapásnak van kölcsönössége. Aki kap, az megtanulja az adottságokat jól forgatni, áldássá válni vele, továbbadni. Erről szól például a talentumok példázata. A talentumot Isten adja, de nekünk be kell fektetni. Az egy talentumos ember viszont azt mondta: „tudtam, hogy ott is aratsz, ahol nem vetettél, és féltem tőled.” Van, akinek rossz az istenképe és tart Istentől. Ezért nem képes arra, hogy megfelelő módon gondolkodjon és gazdálkodjon. Isten viszont arra hívott el, hogy sáfárkodjunk. A sáfárság azt jelenti, hogy tudjuk: minden az Úré és minden, amink van, tőle kaptuk. És az Ő országa építésére használjuk fel. Fontos az a szemléletmód, hogy amim van, az az Úr háza, az Úr pénze, az Úr kocsija. Számot kell adnom arról, hogy hogyan gazdálkodtam azokkal. Nem vagyok tulajdonos, hanem megbízott, és mint megbízott kell bánjak a javakkal.
Az egyéni és gyülekezeti életben is van sáfárkodás: van idő-gazdálkodás, van energia-gazdálkodás, stb. És fontos odafigyelünk, hogy amink van, azt hogyan osztjuk be. Van három szemléletmód. Az egyik szélsőség a Prosperitás evangéliuma, mely szerint Isten meg akar áldani téged, és akkor vagy jó helyen, ha ez jólét formájában meglátszik életeden, azaz látható, hogy áldott vagy. Van ebben némi igazság, de így nem írható le az emberi élet teljessége. Az anyagi javak nem minősíthetik az ember Istenhez való viszonyát. A másik szélsőség a szegénység evangéliuma. Ahogy Krisztus is böjtölt, fontos dolgot tanított a lemondásról. A szegénység evangéliumának hirdetői ezt odáig fokozták, hogy mindent odaadnak, eszményük a szegénység, életgyakorlatuk minimalista. Ezek helyett javasolt a sáfárság, amikor hálával elfogadom mindazt, amit Istentől kaptam, és felelősen bánok, odafigyelek arra, hogy azt Isten szerinti módon a lehető legjobban használom fel. Isten ezzel a szemlélettel tud igazán megáldani.
A Sáfárság legfontosabb alapelve, hogy minden Istené, és mi, mint sáfárok (intéző, gondnok, menedzser), nem birtokoljuk mindazt, amivel rendelkezünk (idő, anyagi javak, szellemi és fizikai képességek, család, közösség), hanem használatra kaptuk azokat és jó felhasználásukkal majd el kell számolnunk Mennyei Gazdánk előtt. Számunkra is fontos, hogy meg tudjunk elégedni azzal, amink van. Pál apostol is azt írta, hogy megtanult bővölködni és szűkölködni, tud megelégedett lenni minden körülmények között.2)
A misszionárius ez után Isten szolgáit igyekezett megszabadítani a nyerészkedésre vonatkozó hamis vádaktól azáltal, hogy különbséget tett a rossz útra tért és tisztán maradt szolgálók között. De kitért arra is, hogy a pénzzel való visszaélés nem keresztényi magatartás.
H.I.: Vannak egyrészt hamis, álszent emberek, akik kereszténynek mutatják magukat, visszaélve a kereszténységgel. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy mindannyiunknak a következő három területen van a legtöbb támadásuk: hatalom, pénz, szexualitás. Ha valakit nem tud a másik kettővel eltántorítani, az ördög megpróbálja a pénzzel megkísérteni. A pénzhez való viszonyulásunk lehet valóban veszélyes. Ha nincs anyagi forrásunk, az is veszélyes. Ahogy a Példabeszédekben3) is olvassuk, kettőt kérek tőled: se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem, táplálj engem hozzám illő eledellel. Mindegyik szélsőségben veszély rejlik. Gazdagként felfuvalkodhat az ember, szegényként hajlamos Istent vádolni. Ideális állapot lenne méltó és tisztességes életkörülmények között élni, az arany középút. Néha egyáltalán nem a körülményekről szól ez: ha az ember mértéktelen, akkor megpróbál pénzt gyűjteni bármilyen eszközzel. Ez nem keresztényi viselkedés.
Két dolgot kérek tőled, mielőtt meghalok, ne tagadd meg tőlem: … Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges, hogy jóllakva meg ne tagadjalak, és ne mondjam: Kicsoda az Úr? El se szegényedjek, hogy ne lopjak, és ne gyalázzam Istenem nevét! Példabeszédek 30:7
Jézus óvott minket: nem szolgálhattok egyszerre Istennek is és a Mammonnak is. Máshol azt írja a Biblia, hogy nem a pénz a probléma, hanem a pénz szerelme, a pénzhez való helytelen hozzáállás. Ha jól tudom kezelni, áldás. De ha nem, (pl. vesztegetések, korrupt magatartás,) akkor átok. Az anyagiakkal való visszaélések az egyházi berkekben is előfordulhatnak, de ez nem az egyház rendeltetéséről, hanem a bűnös emberi természetünkről szól. Mindannyiunknak figyelnünk kell arra, hogy a pénz ne váljon istenünkké.
Kapcsolódó bejegyzések: “A vallás egy üzlet” című ellenvetésre itt található egy pénzügyi szakember válasza, itt Visky István erdélyi lelkipásztor válasza, és itt pedig egy másik erdélyi lelkész válasza.
Horváth Istvánnal készített másik interjú a világméretű keresztényüldözésről:
http://parokia.net/v/akiket-hitukert-uldoznek/
Hivatkozások:
1)http://www.hu.om.org/index.php/hu/
2) http://abibliamindenkie.hu/uj/PHP/4/
3) http://abibliamindenkie.hu/uj/PRO/30/
Vélemény, hozzászólás?