Hitkérdések

Szavainkban, meggyőződéseinkben, tetteinkben, szemléletünkben szeretünk következetesek lenni, és annak is látszani. Ezért, ha egyszer kiválasztottunk valamit, állást foglaltunk valami mellett, akkor személyes és társas nyomás nehezedik ránk, hogy kitartsunk amellett, ami mellett elköteleztük magunkat. A következetesség elve alapján úgy reagálunk, hogy viselkedésünk igazolja korábbi döntésünket. Amikor követjük az elvet -és rendszerint követjük- akkor meggyőzzük magunkat arról, hogy jól választottunk. A társadalom nagyra értékeli azt, akinek kimondott szava biztosítékot jelent. A megbízhatóság, szavahihetőség jó iránytű a mindennapi életben. De a vak és automatikus következetesség tévútra vihet és meggátolhat az igazság valóban őszinte és nyitott keresésében.

Mint minden jó dologgal, sajnos a megbízhatósággal is vissza lehet élni. Rászedésnél kulcsfontosságú a kezdeti elkötelezettség kiváltása, legyen szó hűségprogramokról, tagságról, kicsikart beleegyezésről. Gyakori trükk kis lépésekkel kezdeni, és fokozatosan építkezni. Ha már kimondtunk egy ígéretet, akkor nem kevesebb forog itt kockán, mint a becsületességünk ténye és látszata. Ráadásul egy vélemény kimondásával, egy állásfoglalás kinyilvánításával, azt már énképünk részévé kezdjük építeni. A megnyilvánulók az újonnan kialakított énképükkel összhangban döntenek, és ez tovább gerjeszti az elkötelezettségüket. (Robert B. Cialdini: Hatás című könyvében foglalkozik a meggyőzés pszichológiájával, az együttműködést célzó befolyásolás lélektanával. Leírja a következetesség elvét is tartalmazó hat pszichológiai alapelvet, melyek mozgatnak bennünket. Bejegyzésünk tényszerű első fele ebből merít.)

Aktív, nyilvános és erőfeszítések árán létrejött, belső választásból fakadó elkötelezettség a leghatásosabb. Kezdjük pozitív példákkal. Aki segít lenyírni a sövényt a templom körül, az jobban magáénak érzi a közösséget. Aki nyilvánosan beszél a hitéről, az jó esetben méginkább átgondolja annak igazságát és hite megerősödik. A nomád népcsoportok beavatási rítusaiban az erőfeszítést igénylő feladatok fokozzák a csoport iránti elkötelezettséget. Aki önként dönt Isten mellett, nem külső kényszerítésre vagy a tények kényszerítő ereje miatt, annak hite valódibb, őszintébb. (A felnőtt hitről írtam már itt… Isten nem kényszerít, hogy rálépjünk az útra, de utat készít és hív. A keresztényi lét ráadásul belső motiváción nyugszik: a megtérők számláján valahogy másnapra nem landol 15 millió Forint és a szenvedések alól sem kapunk kibúvót, hogy az üldöztetésről ne is beszéljek. )

A híres hitviták hallatán mindig elszorul a szívem, hiszen a szociálpszichológia fenti alapelve miatt az ateista fél hite csak megerősödik ezáltal. Nem valószínű, hogy egy nyilvános vitában más irányt vegyen a világnézete. Számos ateista rálépett már a hit útjára, de nem nyilvános hitvitában. Amikor az igazságot keressük vagy a hitünket vizsgáljuk, olyankor ésszerű dolog a tudatosítás: a következetesség merev formája káros. Felismerve a jeleket, hogy mikor válik a szavahihetőségünk és elkötelezettségünk károssá, nem szégyen időt kérni az átgondolásra. Bölcsebb és bátrabb dolog a véleményünket megváltoztatni, ha tévedtünk.

Az elkötelezettség elvét használjuk párkapcsolatunk megerősítésére például az esküvő nyilvános ceremóniájában, és a mindennapokban megélt aktív szeretetben, egymásért akár áldozatokat vállalva… Számos egyéb esetben hasznosítható még az elkötelezettségek nyilvánosságban rejlő ereje jó cél érdekében. Nyilvános elkötelezettség vállalása esetén nehezebben változtatunk, jobb eséllyel kitartunk döntésünk mellett például rossz szokásokról, káros szenvedélyekről való leszokás esetén. Elhatározásunkat hasznos lehet leírni, barátoknak megmutatni.

Keresztényként személy szerint nekem nagy erőforrás, hogy az elkötelezettség magas fokára, szövetségre hív az Isten. Örömmel mondhatom, hogy az egyetemen szerzett jegyeim mindegyikét puskázás- és súgás-mentesen szereztem. (Elsősként megpróbáltam kibújni ez alól, és megtalált egy kis fecni, de nem jött össze akkor jegyem. Akkor elhatároztam magam a következő négy és fél év tisztaságára.) Rengeteg nehéz elméleti vizsgát mindenféle szabálytalanság nélkül vittem végig, és ezt a szövetség jegyében tettem. Kértem imámban erőt a felkészüléshez, hát nekem is állnom kellett a részemet. Ennek a szövetségnek lett az eredménye, hogy most egyetemen oktathatok, amiért nagyon hálás vagyok.

A Bibliában Jakab apostol óvni próbál az elhamarkodott elköteleződés csapdáitól, amikor arra int, hogy úton-útfélen ne ígérgessünk: „Akik azt mondjátok, hogy ma vagy holnap elmegyünk…, ott töltünk…; azt sem tudjátok, mit hoz a holnap… Mondjátok inkább: Ha az Úr akarja és élünk.”

Mindig megszeppenve gondolok Istennek arra a tulajdonságára, hogy Isten mennyire hűséges. Ő mindig kitartott népe mellett, emberei mellett, habár azok számtalanszor elfordultak Tőle. Ez a hűség magasra tette a lécet nekünk, ha követni akarjuk.

Arról már írtam, hogy milyen sokat jelent, hogy szabadon dönthetek. Ettől erős a szövetség, hogy átgondolt, megalapozott a hitem, de kell a hit, nem kényszerít Isten a karjaiba.

Közösségben megélt kereszténységgel ilyen megerősítő mérföldköveket élünk meg a konfirmáció, bizonyságtétel, kisebb csoportokban elmondott megéléseink nyilvánosságának vállalása nyomán.

Így járult hozzá egy szociál-pszichológiai könyv második alapelve abban a hitemben való megerősítéshez, és annak átgondolásához, hogy mennyire fontos lehet néhány igazság-kereső esetében a nyitottság hangsúlyozása.