Hitkérdések

Néha nehéz őszintén kimondani: „nem tudom,” „ebben nem vagyok biztos.” Vagy elismerni, hogy valamiről még nincs kialakult véleményem. Ha legyőzzük a belső ellenállást, és merünk sebezhetőnek mutatkozni hiányosságainkat is felvállalva, akkor megszabadulhatunk az önelégültség csapdájától. Szóljunk néhány szót az önhittségről, hiszen mindannyian küzdünk ellene kisebb-nagyobb sikerrel. Ráadásul az Isten-keresésre is nagy befolyással van.

Az önhitt ember meggyőzi önmagát arról, hogy igaza van, és ez a nézete gyakran megdönthetetlen, megfellebbezhetetlen, a leghalványabb kétely sem merülhet fel. Akik pedig nem látják be az ő igazát, azok vagy rettenetesen ostobák, vagy elvetemülten gonoszok, rosszhiszeműek.

Az önhitt embernek csak az az igaz, az a jó, az a szép, ami neki tetszik, ami őt szolgálja. Markáns különbség van aközött, hogy „ez nem jó, nem ízletes,” és aközött, hogy „nekem nem ízlik.” Ez a különbség nemcsak a hozzáállásból, de a jellemből is fakad.

Sajnos az önhittség hajlamos igazolni az emberi szív aljas indulatait is. Egyesekben erénynek tünteti föl még a kíméletlenséget is. Az embereket hitükért, erkölcsi felfogásukért megölni vagy meghurcolni nem isteni parancs, hanem az isteni kinyilatkoztatás félreértésének eredménye. Ez történt a keresztes háborúk portyázásaival, de sorolhatnánk az iszlám szent háborúit, a marxizmus tetteit, István király és Koppány esetét, az antiszemitizmust, pogromokat, inkvizíciót.

Vajon miért nem hallom mostanában a Pásztort?

Minél tökéletesebb valami, annál szörnyűbb, ha eltorzul. (Corruptio optimi pessima.) A kereszténységet az különbözteti meg egyéb vallásoktól, hogy szerinte nem az ember válik Istenné, hanem az Isten lett emberré. Az emberek még ezt is képesek eltorzítani. A személyes Isten félreismerése folytán a Mindenható képét hajlamosak vagyunk meghamisítani. Jézus közel enged minket magához, Istennel személyes kapcsolatba léphetünk, Atyánknak nevezhetjük. Isten olyan szövetséget köt az emberrel, aminek a meghittsége és bensőségessége a házassághoz hasonlítható, a férfi és nő meghitt, meleg, egész életre szóló kapcsolatához. Mit kezd ezzel az önhitt ember? Mivel ilyen szorosan tartozunk Istenhez, minden az Ő nevében történik – mondja az önhitt ember. „Isten kegyelméből uralkodó XY király…”, tehát a király nem tévedhet. Ez egy pszichológiai hatás. Nagy a veszélye annak, hogy bizonyos társadalmi, politikai, vallási érdekeinkre használjuk az Örökkévaló tekintélyét. Pedig az örömhír, az evangélium arról szól, hogy Isten vállalja a sorsközösséget a legnyomorultabb emberrel, bűnössel is, ezért lehajol, hogy felemeljen. Ezzel szemben az önhitt ember önmagát isteníti. Voltaképpen Istennek képzeli magát, és akkor érthető, hogy mindig igaza kell legyen.

Jézus kijelentette, hogy semmi áron nem kíván erőszakkal toborozni híveket. „A szeretet Istenét nyilatkoztatta ki nekünk, a mi szívünket kérte, és nem mások tetemét.” Jézus a maga valójában a legteljesebben tartózkodik az erőszaktól. Sokkal könnyebb csatlakozásra kényszeríteni az embereket, mint olyan nagylelkű, odaadó, bátor, nyílt, bizakodó életet élni, hogy ennek légkörében az emberek önként csatlakozzanak hozzánk. Több energiába kerül az embernek úgy viselni magát, hogy az emberek nem tudnak ellenállni a jóság és szeretet légkörének. Mégis ez a Krisztus-követő útja.

Kr. előtti 5. században a görögök elkezdtek utazgatni, és rájöttek, hogy más szokások és törvények szerint is lehet élni. Addig barbárnak tekintettek minden idegent, és nem tartották megvetendőnek őket megölni. Ma is igaz, hogy a másik ember jobb megismerése segít az önhittség leküzdésében. Jézus példabeszédei, a Biblia történetei pedig növelik ön- és emberismeretünket.

Kant erkölcsi paradoxona: az embernek az volna a célja, hogy törekedjék a saját tökéletességére és a másik ember lehető legnagyobb boldogságára. Mi viszont törekszünk a magunk legnagyobb boldogságára és a másik legnagyobb tökéletességére. Az önhitt ember nem állhatja szó nélkül mások tökéletlenségét. A másik embert hibájáért megvető, önelégült ember úgy gondolkodik, hogy ha nekem igazam van, akkor a te tévedésed bűn. Számára a többiek tévedése nem elfogadható. Az önigazult ember véleménye: nem szabad eltűrni a tévedő embert, mert a tévedés veszélyezteti az igazságot. Ámde a szabadsággal együtt jár a tévedés lehetősége is. A Teremtő tudta, amikor minket alkotott, hogy a szabadságért fizetett ár a tévedés lehetősége. Ő nem ragadt le a vétségek lehetőségénél, inkább kitalálta a szabadulás útját.

Egyrészt, valójában a saját igazságában nem bízik az, aki ennyire nem tűr el más véleményt, és nem tűri el másnak, hogy keresse az igazságot. Az önigazult személynek azért kell olyan fanatikusan az igazát hangoztatni, mert valahol legbelül nem biztos az igazában. Amíg van, aki nem ért egyet vele, addig előfordulhat, hogy ő téved. Létének legmélyén nem bízik önmagában. Az önhitt embert belső kényszer hajtja, hogy elismertesse magát és igazát a másikkal. Különben nem tud szabadulni a lelke mélyén kísértő, gyötrő kétségeitől. Ez az álarc megvédi a mélyen gyökerező félelemtől, hogy téved.

Másrészt, az ellentmondást nem tűrő személyiségnek talán legfontosabb mozgatóereje egy hiány: hiányzik belőle a megoldatlanságok, bizonytalanságok, a bonyolult helyzetek elviselésének a készsége. Hiányzik belőle annak elfogadása, hogy a világ sóhajtozik és vajúdik. Hogy még nem lehet elválasztani a konkolyt a búzától. Kevesen hajlandók vállalni egy bonyolult világegyetem elviselésének kockázatát, pedig fontos lépcsőfoka a személyiség-fejlődésnek. Összetett, bizonytalan helyzetben, ahol fennáll a rossz választás lehetősége, vagy amikor csak két rossz közül tudjuk a kisebb rosszat választani, a rátarti ember kiborul.

Ez a hiány ideológiákban is megnyilvánult. Az újkori idealizmus – Kant, Fichte, Hegel, Marx – tévedése, hogy az ember önmagában meg tudja oldani a világ baját, és ellentmondás nélküli rendszerbe tudja foglalni a valóságot. Ez a gondolkodás nem képes elviselni az ideiglenességet, történelmiséget, a fejlődést, a változást, az előrehaladást. Nem számol azzal, hogy az Isten megváltó műve a történelmen keresztül érkezik el hozzánk, és a változásban ott vannak szükségképpen a vargabetűk, téves választások lehetőségei, és hogy az Egyház mindvégig a bűnösök egyháza is – fejtegeti Nyíri Tamás.

Szerénység, alázat, nyitottság

A szerénység is választható lehetősége minden embernek. Mindenkinek nehéz lehet, hogy tartsa is magát a saját meggyőződéséhez, ugyanakkor el is fogadja a másikat az eltérő véleményével együtt. De aki biztos a dolgában, és van meggyőződése, annak semmi szüksége arra, hogy mindenkit meggyőzzön. Jó példák erre a nagy feltalálók. Minél biztosabb valaki az igazában, annál kevésbé akarja ezt a másikra erőszakolni. Akinek van belső meggyőződése, az szívesen hallgat meg másokat, és úgy véli, hogy másoktól is tanulhat valamit. A bölcsesség alapfeltétele a taníthatóság, a változásra való készség. A bölcs ember meg tudja változtatni a véleményét, hajlandó tanulni másoktól. A bölcs ember hajlandó a párbeszédre, nem fél elviselni a véleménykülönbséget. Számára a kulturált vita, párbeszéd, eszmecsere egy építő kölcsönhatás és az élet sója. Mert tudja, hogy ez őt gazdagítja.

Ráadásul az istenhívő ember alázatának alapja, hogy „Deo semper major”, azaz Isten mindig nagyobb, az én gondolataimnál is nagyobb. Ez teret adhat az építő célú önkritikának. A szerénység azt mondatja velünk: „én tévedhetek”, „lehetséges”, „talán”, „sajnálom, tévedtem.”

Ugyanakkor keresztényként hivatásbeli kötelességünk hihető és elfogadható módon elmondani meggyőződésünket. Nem megfellebbezhetetlen bíró képében tetszelegni, manipulálni, megfosztani másikat a szabadságától. De helyt állni a kérdésekkel és kételyekkel teli világban, és felkészültségünkben is megmutatni, hogy Istent szeretjük.

Az egészséges lelkületű ember megelégszik annyi elismeréssel, amit másoktól kap. Az önelégült viszont nem, ezért ki akarja kényszeríteni mások részéről az elismerést. Belső békéje függ a visszajelzésektől. „Kevesen rendelkeznek elegendő önbizalommal ahhoz, hogy megvallhassák: „tévedtem.” Ha egy gyermek nem kapott feltétel nélküli szeretetet, akkor lehet, hogy nem alakult ki benne az egészséges önbizalom. A mindenáron való engedelmességre való neveléshez a gyerek látszatra alkalmazkodik, majd amikor módja van rá, fellázad. Felnőttként sincs meg benne az egészséges önbizalom, mert nem szabadságra nevelték, hanem engedelmességre”- vallja Nyíri Tamás. A hitét megélő keresztény ember megtapasztalja Isten feltétel nélküli, gyógyító szeretetét és idővel egészséges önbizalmat nyerhet és értékeinek tudatában is szerénnyé válhat.

Jézus vitái az ő részéről soha sem fajultak el. Nem bizonygatta, hogy igaza van. Nem szégyellte azt imádkozni, hogy ha lehetséges, múljék el ez a pohár. Nem szégyellte megvallani, hogy fél a szenvedéstől, és nem is követelt egyetértést a körülötte állóktól. „Ti is el akartok hagyni?” –kérdezte a tizenkettőt. Elengedte volna a tanítványait is. „Jöjj és kövess engem!”- az általa hirdetett megtérés a szív belső átalakulása és nem kényszerítő erejű parancsszó. Minket is így hív: „Jöjj, kövess engem!”

Az istenhithez szükséges az igazság szeretete és őszinte keresése, ezért az önhitt ember nehezen jut el Isten megismeréséig. Ha arrogánsan leszólja a jogos figyelmeztetőket vagy az eltérő véleményeket és becsmérli az elgondolkodtató kérdéseket és üzeneteket, akkor legjobb esetben is csak egy korlátos emberi bölcsességig juthat. Nyitottság esetén válhat képessé az ember, hogy meghallja a hívó szót.

Forrás: Nyíri Tamás: Lelkünk démonai és angyalai. Ezt a bejegyzést a könyv egyik fejezete ihlette, és jelentős mértékben tartalmazza könyv szerzőjének a gondolatait és azok átiratát.

Kapcsolódó bejegyzések:

• Irigység, nemeslelkűség és istenkeresés
• Hűtlenség, hűség és istenkeresés
• Szégyenkezés, önbizalom és istenkeresés
• Magánzás és felelősség és istenkeresés
• Kiábrándulás, lelkesedés és istenkeresés
• Dölyf, önbecsülés és istenkeresés
• Félelem, remény és istenkeresés